Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szépség és a senki

2008.02.20

Szépség és a senki

Zoey Hadsun vagyok, 16 éves lány. Minden szerénység nélkül kijelenthetem, hogy én vagyok a sulinkban a legjobb csaj. Mindenki rám akar hasonlítani, és engem követnek. Nos, elmondom, miért: magas vagyok, 178 centi, vékony, formás lábakkal, nagy mellekkel, eredeti szőke, csípőmig érő hajjal, és kék szemekkel. Az az egyetlen, ami nem igazi, hanem kontaklencse, de kinek tűnne fel? Egy nonfiguratív tetoválás van a hátamon, mintha csak a hollywood-i filmvászonról hoztak volna le. Ezért jelentkeztem ebbe a színészképzőbe.
Éppen a kíséretemmel, Amandával, Gabriellával, és Nuriával sétáltunk az utcán.
Rajtam most egy fehér csípőnadrág, hozzá rózsaszín, csillagos övvel, virágos szandállal, rózsaszín ujjatlan, dekoltázs fölött csipkés fölsővel, oldalamon pedig egy ezüst színű retikül, rózsaszín csíkokkal. Rózsaszín rúzs és szemfesték volt rajtam. Fülemben két nagy, ezüst színű karikafülbevaló. Hosszú műkörmeim franciásra voltak kifestve.
A fenekemet is riszáltam, miközben mentem, aminek meg is lett az eredménye: a férfiak nyálcsorgatva, a nők irigykedve bámultak rám.
- Zoey, nézz oda! – nevetett Amanda, s szemével a szembe lévő járda felé intett.
A béna, szürke pólóban, és derékig feltolt farmerben, rendezetlen, össze-vissza göndör fürtös, tolókocsis osztálytársunk volt. Azt hiszem, Irene-nek hívták, de kit érdekelt.
- Zoey, szóljunk már be neki! – böködött Nuria.
- Ne bökdössél, baszdmeg! Mit képzelsz, mi vagyok?
- Bocsáss meg! – mondta gyorsan.
Bólintottam, majd odakiabáltam:
- Mi újság a béna fronton, göndör? Mi az a csóró póló? A kukából halásztad elő?
Barátnőim nevettek. Én is nevettem saját viccemen.
- Zoey, csörög a telcsid! – szólt Amanda.
- Oh, tényleg. Köszcsi! – mondtam, s elkezdtem keresgélni a retikülömben.
Hol lehet ez a telefon? Keresem, keresem...
- Á! Megvan! – kiáltok fel.
- Zoey, vigyááázz! – sikoltozik Gabriella.
- Mit si... – nézek balra, s látom, hogy egy autó tart felém.
Szemeim kikerekednek, az autó nem tud fékezni, nekem jön.
Kinyitom a szemeimet, először csak kicsit, mert zavarja a hirtelen sok fény. Először még csak homályosan látok, aztán látom, hogy szüleim ott vannak nem messze tőlem.
- Anya, apa.
- Zoey! – rohant oda hozzám anya, s átölelt.
- Mi történt?
- Elütött egy autó szívem. Annyira féltünk, hogy valami nagyobb bajod lesz!
- Szerencsére csak a csípőcsontod törött el. Bele is halhattál volna, miért nem figyeltél jobban?! – láttam apa szemén, hogy sírt.
Megértettem, hogy kiabált, teljesen igaza volt. Annyira féltettek mindketten, és csak jobban oda kellett volna figyelnem, hogy hol kotorászom a táskámban.
- Sajnálom. – mondtam.
- Az a lényeg, hogy élsz. – simogatta meg a kezemet.
Ülő helyzetbe tornáztam magam, lábaimat lelógattam a földre, s próbáltam fölállni, de... hirtelen összecsuklottak alattam a lábaim.
- Zoey! – kiáltott anya, s leguggolt mellém – Te jó ég, nem esett bajod?
Megpróbáltam mozgatni a lábaimat, de azok egy centit sem mozdultak.
- Drágám, hozd a tolókocsit. – mondta anya apának.
- Tolókocsit? – mondtam meglepettségemben.
- Az orvos szerint nem biztos, hogy valaha újra fogsz tudni járni. Tolókocsiban kell majd közlekedned.
- Mi? Nem! Neeeem! Nem akarom! – kapálóztam a kezeimmel.
- Szívem, hidd el, nem lesz olyan rossz, sec perc alatt beletanulsz! – próbált anya nyugtatni.
- Nem! Nem akarok beletanulni. Inkább öngyilkos leszek, minthogy abba én beleüljek! – mutattam a már mellém hozott borzadályra.
- Hogy mondhatsz ilyet Zoey?! – szidott le anya.
Aztán mégis beleültettek, és én nem tudtam ellene tenni semmit. Kész. Végem. Béna lettem.
Hamar megtanultam használni. Igaza volt anyának. De egész nap azzal közlekedni elég nehéz volt. Fárasztó.
Nemsokára az orvos azt mondta, hogy akár már iskolába is mehetek.
Tolószékkel? Ki fognak közösíteni! Soha! Nem fogom hagyni, hogy ennél jobban meggyalázzanak! Inkább a halál!
Anya elkísért a suliig. Aztán elment dolgozni. Igazam volt. Körülöttem a lányok, akikről eddig azt hittem, hogy a barátnőim, elkezdtek rám mutogatni, s vihogtak. Azt hittem, mindjárt elsírom magam.
- Mi van, te béna? Minek veszel föl olyan mély dekoltázsos pólót, úgysem néz meg senki egy ilyen bénát, mint te! – röhögtek.
- Szar érzés, mi? – kérdezte Irene.
- Hmph. Nem várok szánalmat. – emeltem föl az orrom.
- Nem is fogsz tőlem kapni. – mondta, s elkerekezett.
Ez így folytatódott. Továbbra is értek az ilyen, és ehhez hasonló megjegyzések. Egy nap egy nagyon undorító megjegyzést hallottam:
- Mi van, rondaság, már megint apáddal cseteltél, csak most le is feküdtetek utána? – nevetett Nuria.
Csak neki mondtam el azt a titkomat. Egyszer interneten megismerkedtem egy pasassal, megkért, hogy webkamerán vegyem le a felsőm (persze nem láttuk egymás arcát), én levettem, és aztán kiderült, hogy apámnak ugyanaz volt a címe, mint azzal, akivel cseteltem. Jó ciki, mi? Ezért nem jó neten ismerkedni.
Nagyon ideges lettem rá, és nekilendültem a tolókocsimmal, mire szétszéledtek a lányok, én pedig hirtelen akartam utánuk fordulni, de elestem a tolókocsimmal.
A fejem erős ütést kapott, és csak néztem ki a fejemből. Könnyeztek a szemeim. Nem mozdultam.
- Tessék jönni! Gyorsan! – hallottam egy aggódó lány hangot, majd éreztem, hogy valaki fölemel a hideg kőről, és visszatesz a tolószékembe.
- Jól vagy, Zoey? – kérdezte Irene.
Hívta a gondnok bácsit segítségül, ő segített engem vissza a kocsimba. Átöleltem a göndörhajú lányt, és zokogtam a vállain. Ősimogatta a hajamat.
- Minden rendben.
- Köszönöm, hogy segítesz, és sajnálom, hogy annyiszor kicsúfoltalak! – zokogtam tovább.
- Megbocsátok.
Azóta egy hónap telt el. Irene-nel nagyon jó barátnők lettünk. Kiderült, hogy nagyon jófej lány. Túlságosan is a külső alapján választottam eddig barátokat, és nem is gondoltam bele, hogy egy olyan milyen könnyen kifecsegheti a titkaimat. Benne viszont 100%-ig megbízhattam.
Mi nyertük meg a jutalomutat Görögországba. A tengerpartra. Irene nagyon örült. Habár nem igazán úszhattunk, csak ha valaki nagyon odafigyelt ránk, ő mégis látni akarta a tengert.
Ott Görögországban megismerkedtem egy görög fiúval, aki tudott angolul, és nem zavarta, hogy mozgássérült voltam. Alexandrosz-nak hívták.
Eltolt engem arra a helyre, ahonnan szerinte legszebb volt a tenger. És igaza volt. A lemenő nap sugarai onnan nézve, mint fényes tűzcsóvák, de mégis szelídek, ahogy a víz visszatükrözte őket. Egy sziklaszirten voltunk.
- Alex, ez tényleg nagyon gyönyörű! – ámuldoztam.
- Ugye? – mosolygott a fiú, s megállt a szirt szélén.
Én is mellé akartam menni.
- Ne! Ne gyere! A végén még beleesel! – kiáltotta.
- Jó, akkor maradj ott! – mondtam, s felemeltem magam a tolószékemből.
- Zoey! – akart odajönni hozzám.
- Ne! Maradj!
Sikerült. Álltam. A saját lábaimon. Bár még nem túl biztosan, de sikerült. Óvatosan emeltem a bal lábamat, és előrébbraktam. Sikerült! Nem estem el! Jobb láb. Bal láb. Ez az! Egyre közelebb van! Még néhány lépés! Nyújtottam a kezem a fiú felé. Igen! Ott vagyok!
Neeem! Megcsúsztam a sziklaszirt szélénél, de szerensére Alex elkapott. A kezemet fogta, s én a szakadék fölött himbálóztam. Ne! Csúszik a keze! Csúszom! A fiú arca eltorzult a félelemtől, és aggódástól. Még egyszer utoljára rámosolyogtam Alexandroszra, és a kezem kicsúszott az övéből, s lezuhantam a hullámok ölelő karjaiba.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

bendlgabi@freemail.hu

(Bébé, 2008.06.10 20:08)

Wow!
A vége igazán meglepett!
De jó!!! Így legalább nem lett csöpögős :)