Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Százhúsz év tánc

2007.12.30

Százhúsz év tánc
Elküldtek. Azt mondták a szüleim, többet az életben meg ne lássanak. Először sírtam, s nem akartam hinni a fülemnek. Hisz’ azt mondták, szeretnek. Akkor most miért? Nem volt sok időm gondolkodni. Mennem kellett. Nem tudtam hova, pénzem nem volt. Diák voltam. Hogy lett volna? Ősz vége felé járt, s én egy szál pulcsiban – mivel kabátot fölvenni már nem vol időm – , dideregve szálltam fel a buszra. Nem tudtam, hova menjek. Különös erő késztetett, hogy leszálljak a 7. állomáson. Mentem a jéghideg utcákon elkeseredve, szeretetlen.Sötét volt, s valami szállás-féle után kellett néznem. Meglátam egy régi épületet. Be volt szögelbe deszkákkal az ajtaja, kinyitni nem tudtam. Az egyik ablak nem volt bedeszkázva. Bemásztam rajta.
Csak ámultam és bámultam a fényes táncparketten. Minden gyertyákkal volt bevilágítva, s minden gyönyörű, csillogó, pompás és varázslatos volt. Szólt a zene, s az emberek táncoltak. Mindenkinek gyönyörű ruhája volt. Csak én éreztem magam kívülállónak, de végre már nem fáztam.
Ekkor a lépcsőn egy gyönyörű teremtés libbent le. Gyönyörű, arany színű haja hullámosan omlott le, s térdéig ért. A ruhája pedig egyszerűen káprázatos volt. Csupa fodor, mégsem túlzás, ragyogó, fényre változó színek, mint egy tündérnek, nyakában pedig egy gyémánt nyaklánc tündökölt. A szeme volt a legszebb. Azt hittem, ilyen kék színű szem nem létezik. Számomra csak ő létezett e pillanatban. Csak őt láttam. Elvarázsolt. Egész este csak őt néztem. Nem tudtam levenni róla a szemem. Mikor eljött a reggel, mint valami radír törölt el mindent a teremből, míg végül nem maradt más, csak egy sivár, bedeszkázott épület.
Mentősök jöttek. Láttam, valakit fehérbe csavarva elvisznek. Szegény ördög, gondoltam, majd elnyomott az álom.
Este ébredtem, mikor a nap ismét lement. A terem ismét megtelt színnel, s élettel, s a lány is megjelent. Odamentem hozzá, s fölkértem. Ő elfogadta. Boldog voltam, s mihelyst eljött a reggel eltűntek, s én lefeküdtem aludni. Utoljára két napja ettem ebédet, mégsem voltam éhes, se szomjas. Csak álmos. Ezért hamar elaludtam.
Minden reggelt alvással, s az estét tánccal vagy csak nézelődéssel töltöttem. Nem ettem, nem ittam, nem fáztam soha. Nem tudtam, már mióta voltam ott. Egy napon fölébredtem még az este előtt, s körülnéztem az épületben. Először a kertet néztem meg. Ott találtam egy kisebb virágot, amit letéptem, gondolván majd odaadom Neki. Aztán fölmentem egy lépcsőn az emeletre, ahol minden ajtó zárva volt, így a másik lépcsőn le is jöttem. Annak a végén megláttam egy tükröt. Belenéztem, s nem hittem el, amit láttam. Rémisztő volt:
Én voltam, de mégsem. Arcomról lejött a bőröm, húsom, s nem volt más, csak egy koponya, rajta két kisebb szarvval, egyetlen ruhadarab rajtam egy rövidnadrág, s volt egy pár szárnyam. Mint a denevéré, de a végén már fehér madártollak voltak. A kezemben is ott volt a virág.
Inkább elmentem a terembe, ahol már megkezdődött a tánc. Megint fölkértem Őt, s tánc közben megkérdeztem:
- Mondd, nem tudod, mennyi ideje vagyok itt?
- Százhúsz éve. – válaszolta, mintha természetes lenne.
- Ne viccelj, egy ember nem él százhúsz évet.
- Nem. Nem él annyit. – s végre megértettem. Halott vagyok, s a többiek is azok.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

alyame@citromail.hu

(Káprázatos, 2010.02.19 20:19)

Nagyon gyönyörű és káprázatos novella! Csak így tovább! :)

Nagyon jó!

(Sorsi /fanfictionról Sereso/, 2008.02.18 19:14)

Nekem nagyon tetszik! Szerintem belőled jó író lesz:D:D:D:D:D:D:D