Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kaland a jégen

2008.02.17

Sose fogom elfelejteni az első napot, amikor a szüleim először vittek el a jégpályára korcsolyázni. Egy tizenhatéves lány voltam, életcélok nélkül.

Csak félve mertem a jégre lépni az új jégkorcsolyámmal, amit szülinapomra kaptam. Láttam, szüleimnek is nehezére esett a dolog, hisz’ ők is kijöttek már a gyakolatból. Bátyám pedig amint a jégre lépett, hasra esett. Odamentem, hogy fölhúzzam, de ahhelyett én is a hideg, kemény jégre estem a bátyám mellé. Ő meg kinevetett, mire a sapkámat hozzávágtam.
Miután sikerült mindkettőnknek feltápászkodni, a szüleink elmagyarázták, hogyan maradjunk talpon... mármint a korcsolyaélen.
- Egy V alakot kell formálnotok a két lábatokkal. – demonstrálta apu – Aztán csak szépen, lassan, nem kell sietni, elkezdtek csúszni. Stimm?
Összenéztünk a tesómmal. Nem tűnt bonyolult feladatnak. Mégis, alig ment. Állandóan arra kellett ügyelnünk, nehogy hasra, vagy hátra essünk. Olyan bénának éreztem magam a sok korcsolyázni tudó ember között.

Egyszer azt ígértem egy jégtáncosnak, hogy megtanulok úgy korcsolyázni, mint ő. Nem akartam kudarcot vallani. Ez hajtott affelé, hogy minnél jobb és jobb legyek. Hiába a sok esés.

Egy óra múltán is csak elég rosszul ment a korcsolyázás, mind nekem, mind a bátyámnak, aki már megint a földről próbált föltápászkodni. Én pedig rá figyeltem, és nem előre, így összeütköztem egy nővel, és hatalmasat estünk mindketten.
- Elnézést, nem figyeltem! – próbáltam fölsegíteni, de elrántotta a karját.
- Áú! – levette a kesztyűjét, és tisztán látszott, hogy eltört a csuklója.
- Jajj, de sajnálom, én tényleg nem akartam! – estem kétségbe.
Egy fiú jött oda hozzánk, és a lányt kérdezgette. Aztán mérges szemekkel rámnézett.
- Egy hónap múlva lett volna a föllépésünk, de te most elvetted tőle a lehetőséget! – szidott le.
- Már mondtam, hogy szörnyen sajnálom, mit akarsz még?! – akadtam ki.
- Te fogod helyettesíteni. – mutatott rám.
- Hogy mi? – néztem rá nagy szemekkel – De még rendesen meg sem tudok állni a jégen! Kérj meg valaki mást!
- Te törted el a karját! Minden délután háromtól itt vagy, és edzel velem. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, ha már ilyen béna voltál! – aztán elkísérte a lányt a mentőig.
Először voltam jégen, mit képzelt magáról ez a ficsúr? Rögtön mindenki úgy születik, hogy úgy tud korcsolyázni, mint egy versenybajnok? Hogy vette magának a bátorságot, hogy bénának nevezzen? Elhatároztam magamban, hogy igenis jó korcsolyás leszek, nem csak azért, mert egyszer megígértem valakinek, hanem hogy megmutassam ennek a fiúnak, hogy képes vagyok rá, ha törik, ha szakad!

Másnap a fiú nagyon kedvesen fogadott:
- Késtél!
- Öt percet! Késett a buszom!
- És gondolod, hogy majd a közönség is várni fog az előadásra, ha késni fogsz?
- Nem az én hibám, jó?! – lettem dühös rá.
- Hagyjuk – sóhajtott – inkább kezdjük a gyakorlást!

Nagyon elegem lett ebből az egészből. Ez a fiú, akinek még a nevét sem tudtam, kész rabszolgahajcsár volt. Már fölszakadt a farmernadrágom térde is, és az enyémen is jókora seb volt. És még csak annyit tudtam, hogyan haladjak rendesen a jégen.
- Mondd, miért itt gyakoroltok, ahol akár el is törhetik a partnered csuklóját? – kérdeztem, mikor már nagyon fáradt voltam
- Pihenj, mára elég lesz ennyi. – mondta válasz helyett, s elsiklott.

Otthon fertőtlenítettem a térdeim körüli sebeimet, és a bokáim körülit is, mivel a jégkorcsolya azt is kidörzsölte.

Minden nap gyakoroltunk. Egy napon rákérdeztem:
- Ugyan, áruld már el a neved!
- Enrique Martinez. És a tiéd?
Azt hittem, leesik az állam. Ő volt az a jégtáncos, aki egy álarcosbálon fölkért táncolni.
- Victoria de la Luna. – mondtam, majd tovább gyakoroltam a hátrafelé való korcsolyázást.
Akkor azt mondtam neki, szeretnék én is olyan jól táncolni a jégen, mint ő. Komolyan is gondoltam. Lehet, velem ellentétben ő felismert, és ezért mondta, hogy legyek én a partnere. Ki tudja. Talán csak velem akart kiszúrni. Az álarcosbálon nem tűnt olyan ellenszenvesnek, akkor most miért volt az?

Ahogy egyre több napot töltöttem vele, észrevettem, hogy a körülöttünk korcsolyázó emberek arca sugárzott az örömtől. Élvezték ezt a sportot. Enrique arca viszont hideg és fagyos volt, mint egy bérgyilkosé.

Egyszer eljött aztán a verseny napja. Előtte való nap odaadta nekem a fellépőruhámat, ami egy vörös dressz volt ezüst kacskaringós mintákkal, és sárga, csillogós szoknyával, piros kardíszekkel, és korcsolyával.
Aznap a verseny előtt mindenkit kifestettek, és megcsinálták a haját. Az én hátközépig érő, szögegyenes sötétbarna hajamat egy kontyba kötötték föl, sárga-piros szallagot kötöttek át rajta, amiből egy kevés lelógott, s szemem köré csillogó sárga festék került, ajkaimra tűzvörös rúzs.

Megállt a szívverésem, mikor a nevemet mondták. Enrique bíztatóan felém nyújtotta a karját. Remegve belekaroltam, s kisiklottunk a köralakú jégpálya közepére. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy végre tudjam hajtani azt a lépéssort, amire a fiú megtanított. Volt egy rész, ami gyakorlásnál nagyon nem ment. Nagyon koncentráltam. Mindent beleadtam, mégis hatalmasat estem.
- Ne keseredj el, ha egyszer elesel. Ilyen többször elő fog fordulni. De nem szabad feladni. Kelj föl. – nyújtotta a kezét, s mosolygott. Először láttam mosolyogni. Furcsa mosolya volt.
Követtem az utasítását, s tovább csináltam. A végére nagyon jól éreztem magam, s büszke voltam magamra, az esésem ellenére is. Meghajoltunk. Aztán az eddig üresnek gondolt lelátótérről egy lány integetett le nekem. Az a lány volt, akinek eltörtem a csuklóját. De most teljesen épp volt a keze. A bírók megtapsoltak, s lementünk a szinpadról.
- Mit gondolsz, jók voltunk? – kérdeztem meg Enriquét, de már nem volt ott.
Kirakták az eredményhirdetést. Ötödikek lettünk.

Enriquét kerestem mindenhol, de nem találtam. Csak így eltűnt volna? Vagy az őrangyalom volt, aki utat mutatott nekem, s végre legyen életcélom? Bárki is volt, hálás vagyok neki. Ma profi jégtáncos vagyok, hála az ő inspirációjának.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.