Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Én, én, meg a pszichológus

2007.12.30

Skizofrénnek lenni tök jó dolog! Sosem vagy egyedül. Én is az vagyok, ezért nekem mindig itt van José, (kiejtve Hoszé) Mr. Muscle a lefolyótisztító, és Mika, akinek a neve amúgy Mihael arkangyal, de csak Mikának hívtuk. Mindegyikük egy-egy részem volt. José volt a mániákus depressziós részem, Mr. Muscle a hülye vicceimet mondta ki helyettem, Mika a vallásos, optimista. Nos, miattuk kellett most suliban maradnom 7. óra után. Azt mondták a szüleim és a tanáraim, hogy beszélnem kell a pszichológussal.
- Hogy is hívják, akivel most beszélni akarsz? – kérdezte tőlem José.
- Valami Dr. Taro Arikawa. – olvastam el a névjegyéről.
- Egy mozdulat, és letörlöm őt, Tatsuya, ne aggódj! Mert: Mr. Muscle  egy mozdulat, és minden szépen tiszta! – próbált vigasztalni Mr. Muscle.
- Emberölés vádjával bíróságra kerülnél. Legyen eszed! – torkoltam le.
- Lehet, hogy nem is lesz olyan vészes! – mondta el véleményét Mika.
- Nem is tudom. Nem vagyok túl optimista.
- Nem tök mindegy az egész? Úgyis előbb vagy utóbb meghalunk, egy kis beszélgetéssel több vagy kevesebb nem változtat ezen.
- José, miért beszélsz állandóan a halálról? – kezdett el vele veszekedni vele Mika –
Az élet szépségeit is meg kell látni, legyen az akár egy röpke pillanat, amikor a hőn imádott lány feléd mosolyog, vagy egy szép őszi levél a földön.
- Ezzel a szöveggel menj a...
– akart káromkodni José.
- Vasútállomásra. – szólt közbe Mr. Muscle.
Ezek a poénok Mr. Muscle... eszméletlen! Ráadásul külön vicces volt az állandóan csillogó kopasz focilabda feje. Ezen elnevettem magam.
- Szia. – köszönt nekem valaki a hátam mögött – Te vagy Tatsuya, ugye?
Gyorsan megpördültem, hogy lássam ki beszél hozzám, és ki néz abszolút hülyének, hogy magamban röhögök. Egy fiatal vékony férfi volt, olyan 175-180 centi körüli, kócos fekete fejjel, egyszerű kék farmerral, régimódi, barna kabátban és színes sálban.
- Hello, igen, én.
- Én pedig Taro Arikawa.
- Na itt a dili dokid Tatsuya, én húzok is. Nem szeretem a dili dokikat. – szólt José.
- Ne menj már el, azt mondtad, egy kis beszélgetés ide vagy oda nem számít!
- Hazudtam. Inkább otthon beülök a sarokba.
Morogtam egyet, ő pedig hazament.
- Nem megyek sehova, Tatsuya, hiszen most jöttem. Pont azért, mert úgy gondolom, hogy egy kis beszélgetés igenis számít.
- Maga a dili doki, ugye?
- Fogalmazhatunk így is. – majd kinyitotta a terem ajtaját – Menjünk be, ott szerintem kényelmesebb beszélgetni.
Bólintottam, majd bementünk. Mr. Muscle és Mika nem hagyott cserben. Nem igazán tudtam, mit szokás ilyenkor csinálni, ezért kicsit lámpalázas voltam.
- Fotel! – oldotta bennem a hangulatot Mr. Muscle.
Erre elkezdtem nevetni. A doki épp fejtette le magáról a sálat, és hátrafordult, de nem nézett rám úgy, mint az osztálytársaim, hogy „jaj, mit röhög itt ez a hülye”, hanem mosolygott.
- Nekem is elmondod? – kérdezte kedvesen.
- Persze. Nyuszika sétál az erdőben, és egyszer csak... FOTEL!
A doki nevetett, majd levette magáról a kabátot is. Aztán leült, és intett nekem is, hogy foglaljak helyet vele szemben. Ekkor hallottam, hogy az ablakon kopognak az esőcseppek.
- Ő csinálta! Az ő műve! – mutatott a mosolygó férfira Mr. Muscle.
- Véletlen egybeesés ostoba! Ne is törődj vele Tatsuya, inkább ülj le, és beszélgess vele.
Én bólintottam, majd leültem. Az előttem ülő összefonta két kezét az asztalon, majd nagy levegőt vett.
- Azt gondoltam, majd elkezdesz magadtól mesélni, de ha nem, akkor majd kérdezek. Miért gondoltad úgy, hogy beszélni akarsz velem?
- Nem akartam beszélni magával! – keltem ki magamból, mire a doki kicsit megijedt – Azt mondták a szüleim, és a tanáraim. Azért.
- Nem szép dolog erőltetni.
- Hát nem.
- Mit gondolsz, miért akarták, hogy beszélgess velem?
- Mert skizofrén vagyok. Pedig szerintem ez nem baj. Sőt, nagyon jó dolog, mert a többiek mindig ott vannak mellettem!
- A többiek?
- José, Mr. Muscle a lefolyótisztító, és Mika.
- Miért, az osztálytársaid nem állnak melletted?
- Azt várják, mikor halok már végre meg!
- Ez szörnyű. Ezt mondták neked?
- Nem, de látom rajtuk. Állandóan ezt mondja a szemük.
- Kancsalok.
Erre nevettem egyet.
- Mr. Muscle azt mondja, kancsalok. – azt hittem, a doki ezen is nevetni fog, de nem, inkább szomorú arcot vágott, mint aki most nézett meg egy drámát.
- Miért akarják, hogy meghalj, nem vagy nekik szimpatikus, vagy bántottad őket? Bár az utóbbit nem hiszem.
- Egyszerűen csak bántja őket, hogy más vagyok, de mi meg csak röhögünk rajtuk, mert mind egyformák. Ugyanolyan ostobák.
- Más osztályból vagy máshonnan sincsenek barátaid?
- Nem, de nem is kellenek, jól megvagyok velük.
- És a szüleiddel jóban vagy?
- Csak megtűrjük egymást. Nekik is megvan a saját világuk, és nekem is. Nem érdekeljük egymást. Őket a munka foglalja le, engem meg a suli.
- Biztos, hogy érdekli őket, mi van veled, hisz a szüleid.
- Badarság.
- Dehogynem! Hiszen elküldtek hozzám is beszélgetni.
- Hogy bosszantsanak.
- Mert aggódnak érted. Nagyon elfoglaltak, és sokat dolgoznak, de ezt miattad teszik, és ha vannak testvéreid, akkor értük is.
- Nincs testvérem. Amúgy meg mit tud maga, hogy így kioktat? Semmit sem tud rólam, vagy a szüleimről!
- Igaz, tényleg nem ismerem őket. Látom, ebben a témában csak felhúzod magad. Beszéljünk valami másról.
- Például, hogy mikor mehetek haza!
- Ha látok rajtad javulást. Más téma?
Némán hallgattam.
- Tatsuya! Nem volt szép, amit mondtál neki! Kérj bocsánatot! Csak segíteni akar neked! Hálátlan vagy! – mondta nekem Mika. Éreztem, hogy szavai igazak, s meg kéne fogadnom őket.
- Sajnálom. Nem volt szép, hogy azt mondtam. Mika szerint csak segíteni akar nekem, ami szerintem nagyonis igaz. – akkor már észrevettem, hogy nem hallom az eső hangját. Elállt.
- Mika? Ő az egyik személyiség, ugye? – bólintottam – Ühümm, nos. Ő milyen?
- Valójában Michael arkangyal, aki nekem segít, ellát jótanácsokkal, optimista, és kedves. Mindig azt mondja, gondolkodjak pozitívan.
- Értem. És a másik kettő? Kettő, jól mondom?
- Kettő, igen. José, aki pont az ellentettje Mikának. Depressziós, állandóan elbizonyít, de neki is sokszor igaza van ennek ellenére. Sokkal reálisabb. Az se túl jó, ha az ember mindenben csak a pozitívat látja meg szerintem. Aztán ott van Mr. Muscle.
- A fotelos.
- Igen, de egy csomó jó viccet tud, nagyon humoros, meg ezek, és mindig fel tud vidítani. Egy vicc szerinte az egész világ, és az élet.
- Hiszed, vagy sem, nekem is voltak hasonlóim. Csak éppen máshogy... – nem tudta befejezni a mondókáját, mert egy másik fiú nyitott be az ajtón.
- Már lehet jönni, vagy...? – kérdezte félénken, alig hallhatóan.
- Gyere csak! – mondtam neki, majd a dili dokihoz fordultam – Nos, nagyon örültem, de saaaaajnos mennem kell, úgy látom. Másnak nagyobb szüksége van segítségre. Viszlát!
Kaptam volna föl a táskámat, és a kabátomat, hogy induljak, de megállított.
- Nem akarsz máskor is jönni?
- Nem! Jól vagyok, nem kell segíteni, nem vagyok dilis!
- Senki nem mondta, hogy az vagy, nem csak olyanoknak van szüksége pszichológusra, akik dilisek, hanem akik csak egy kis beszélgetésre vágynak!
- Arra ott vannak a barátaim.
- De ha szeretnél mégis, hívj föl, nyugodtan! – azzal egy cetlit nyomott a kezembe, amin rajta volt a neve, és a száma.
- Valószínű, nem fogom, de köszönöm, hogy aggódik értem, de nem kell! Viszlát! – majd mielőtt még megint visszarángatna, elmentem.
- Már megint bunkósan viselkedsz, mi lesz így veled? – sietett utánam az angyal.
- Miért, inkább hazudjak? Hogy szeretek vele beszélni, és hogy máskor is eljönnék, meg hogy naponta hívom, mint egy szerelmes liba? Kérlek!
- Ő is csak egy ember, és neki ez a munkája!
- Áh, szóval csak munka!
Gondolhattam volna, hogy senki sem akar szívesen beszélni egy ilyen holdkórossal, mint én, csak ők hárman. Mert ők elfogadnak. Mert ők egy-egy részemet képezik. Köszöntem a portás néninek, majd kimentem az iskolából. Metróval mentem, így fél óra volt az út haza. Mikor hazaértem, anya a konyhában volt, apa a teraszon dohányzott. Köszöntem nekik, és ők is nekem.
- Tatsuya, ugye beszéltél azzal a pszichológussal? – kérdezte anya, miközben a vacsorát kezdte tányérokra rakodni.
- Igen anya. – válaszoltam a megszokott, monoton mondatot.
- És mi volt? Mit mondott? – szekélt tovább.
- Azt, hogy ha akarom, fölhívhatom, ha úgy érzem bármi probléma lenne.
- Ez nem normális. A beteg nem tudja megmondani, mikor van probléma!
- Jajj, anya. Ez pszichológia, nem orvoslás! – mondta, mert édesanyja doktornő volt.
- Lélek-orvoslás.
- Ő a pszichológus, vagy te? Ő szerintem jobban tudja, és ha ő azt mondja, ÉN érzem, mikor van probléma, akkor ÉN érzem, mikor van probléma!
- Rendben van, igaz. Nem szólok bele. – adta be végül a derekát. Minek erőszakoskodik? Utálom, mikor ilyen.
Vacsora után tanultam, játszottam, TV-t néztem, zenét hallgattam, meg amihez épp kedvem volt, majd elmentem fürödni, végül lefeküdtem. De nem tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Ő járt a fejemben.
- Aludnod kéne! – rivallt rám Mika –
Fejlődésben lévő szervezet vagy, és szükséged van minimum napi 8 óra alvásra!
- Mennyi az idő?

- Mindjárt éjfél.
- Én is szeretnék aludni, csak egyszerűen nem megy. Mindig a pszichológus jár a fejemben.
- Megmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége! A dili doki elveszi az eszedet! Azért nem is mentem...
- Hívd föl szívszerelmedet, Don Juan! – mondta szívére szorított kézzel Mr. Muscle, mire hozzávágtam a párnát. Bár... Miért is ne? Biztos megutál, ha éjfélkor fölhívom... Már ha be van kapcsolva a telefonja...
Előkaptam az enyémet, majd előkotortam kabátom zsebéből a számot, és tárcsázni kezdtem. Kicsöngött.
- Jézusom! Mit fogsz neki mondani? És ha fölébreszted? – kérdezte tőlem José, mire rájöttem, igaza van, és gyorsan letettem.  De hisz’ pont az volt a cél, hogy felébresszem, és mérges legyen rám. Már nem tűnt olyan viccesnek.
Lassan fújtam ki a levegőt. Reméltem, hogy nem ébred föl rá. Nem volt szerencsém. Nemsokára visszahívott.
- Mit csináljak?! – kérdeztem kétségbeesetten a három féleszűtől.
- Vedd föl! Úgy illik! – tanácsolta Mika.
- Nehogy fölvedd! Le fogja ordítani a fejedet! – így José.
- Mondd el, amit legmélyebben a szívedben érzel, Rómeó! – mondta Mr. Muscle.
Aztán mégiscsak fölvettem.
- Jó estét, doki. – szóltam bele erőtlenül.
- Tatsuya vagy, ugye?
- Hát... igen... remélem nem aludt...
- Á, dehogy, mond csak! Na jó, bevallom, aludtam, de nem számít. Miért nem alszol?
- Hát nem tudok. Gondoltam, maga tud segíteni.
- Pszichológus vagyok, nem alvás szakértő, de megpróbálhatom. – ásított egy nagyot, majd folytatta –
Melyik a legunalmasabb órád?
- A fizika. Tömény marhaság az egész.
- Gondolj a fizika órára, de még felfokozottabb unalommal. Nekem ez a te korodban bevált. – még egy ásítás.
- Megpróbálom. Köszönöm. És elnézést, hogy felébresztettem.
- Nem baj, ha baj lenne, kikapcsoltam volna a telefonom. De azért minden nap nem örülnék, ha ezt eljátszanád.
- Rendben. Jó éjszakát.
- Neked is. Szia.
- Viszlát! – majd letettem.
Nem szedte le a fejem! Úgy tettem, ahogy mondta. A fizika órára gondoltam, és már majdnem elaludtam, mikor a fizika tanár helyében megjelent a doki. Arra rögtön felültem.
- Még egyszer! Hívd föl még egyszer! – mondta Mr. Muscle.
- Nem! Azt mondtam, nem játszom el többször!
- Neeem! Azt mondtad, hogy nem fogod ezt minden nap eljátszani!
Nem hiszem el, hogy engedtem a csábításnak, és már a fülemhez tettem a kagylót.
- Még mindig nem tudsz aludni? – szólt bele. Tudta, hogy megint csak én lehetek az. Akaratomon kívül is nevettem.
- Nem.
- Mi volt a probléma?
- A fizika tanár helyén megjelent maga.
- Hűha. Én vagyok a legrosszabb rémálom, amitől nem tudsz aludni? – mire bólintottam, csak aztán jöttem rá, hogy nem látja, mert telefonálunk.
- Nem legrosszabb rémálom, mert nem utálom magát, csak... nem tudom. Nehéz megfogalmazni.
- Huh, erre éberebb állapotban tudnék valamit mondani, de így elszállt minden pszichológia lecke.
- Pedig a tanárok mindig azt mondják, hogy ezt még álmodból fölébresztve is tudni kell!
- Aki azt mondja, azt még nem keltette föl diák hajnalban, hogy elmondja neki a tananyagot. Amúgy nem gondoltad meg magad, nem akarsz velem mégis valamikor beszélni?
- De. Akármikor, amikor ráér.
- Látod... mármint hallod, hogy én még éjfélkor is ráérek beszélgetni. Szóval nekem mindegy, mikor. – mondta két ásítás között.
- Nekem is.
- Holnap három az nekem szabad, de négykor már be van írva valaki, szóval csak egy óránk lesz, az úgy jó?
- Persze! – válaszoltam talán túlságosan is hirtelen.
- Jó, beírtalak. – ez valahogy megnyugtatott.
- Köszönöm. Jó éjszakát. Viszhall.
- Neked is. Szia.
Aztán letettem. Már semmi problémám nem volt az elalvással. Viszont annál több a fölkeléssel...
Mika lökdösött, rázogatott, hogy keljek már föl!  Persze Joséban sem csalódtam:
- Minek fölkelni? Úgyis egy nap majd nem fogsz többet felébredni...
Erre hozzá vágtam a párnámat, mire egy halk „Nekem már úgyis mindegy” volt a válasz.
Az iskolában az órák, mint mindig, unalmasan teltek. Éneken megint ordibált velem a tanár, mert nem használom ki, hogy ilyen jó hangom van. Na persze. Olyan fontos tantárgy az ének... Szóval jól indult a napom. Aztán kikaptuk a kémia TZ-t.
- De stréber vagy! – mondta, Mr. Muscle amint meglátta a két pont hijján teljesen hibátlan volt a dolgozatom.
- Csak irigyled, mert okosabb, mint te! – védett meg Mika.
- Nem is igaz. Az IQ-m 50-es!
Azután a tanár visszaszedte, és elkezdtük az új anyagot. Alig tudtam figyelni Mr. Muscle állandó piszkálódásai miatt. De pont ezért szerettem. Legalább nem volt uncsi az óra. Mika pedig egyik órán összeveszett Joséval. Szóval ők meg nap végéig nem szóltak egymáshoz. Órák után pedig megint mehettem az emeleti terembe, beszélgetni a dokival. Most korábban jött, mint tegnap, de én még így is utánam érkezett.
- Szia Tatsuya! – köszönt.
- Jó napot! – akartam valami nevet is mondani, de inkább hanyagoltam.
Kinyitotta az ajtót, majd intett, hogy menjek be, majd utánam ő is belépett, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Most a kabátja alá egy szép sötétkék kötött pulcsit vett föl, ami ment a világos farmerjához.
- Hé! Minket kint hagytál! Tatsuya! – törömbölt Mika.
- Meghalok! – majd Mr. Musce egy műköhögést is megejtett hozzá –
Itt a vég, milyen kegyetlen sorsra is kárhoztattál, jahajj, jajj, jajj!
- Oppá, kizárta a többieket! – majd siettem ajtót nyitni.
- Ezer bocsánat. Nem is láttam őket.
- Persze, hogy nem, doki, mert csak én vagyok képes rá. – mondtam, majd miután bejöttek, becsuktam az ajtót.
- Hegedűsök leállhatnak! Már nincs a főhős halálközeli állapotban! – szólalt meg ismét Mr. Musce.
- Értem. Akkor, kezdesz most te beszélni, vagy kérdezzelek?
- Nem, én kérdezek. Tegnap azt monda, magának is voltak hasonló... szóval magának is voltak ilyen külön személyiségei.
- Igen, igen. És tegnap nem tudtam befejezni. – itt ásított egyet. Sejtettem, miért – Nekem egy vagány személyiségem volt, akit úgy hívtam, hogy Napóleon, mert még ráadásul alacsony is volt. De rendkívül büszke. Ezért szerettem, ha lelket önt belém, de azért néha túl vad dolgokat tanácsolt. Például az a piercinges eset...
- Megcsinálta? Már nem látszik. – néztem az arcát.
- Nem, helyette fülbevalót csináltattam, abban egyeztünk meg a többiekkel. – megnéztem, és még tényleg megvolt neki, de nem ott, ahol általában a legtöbb fülbevaló, hanem a füle oldalsó részén.
- Magának hány ilyen személyisége volt?
- Azt hiszem, rajta kívül még három. Volt Napóleonnal teljes kontrasztban egy, szóval nagyon ilyen magányra vágyó, művészi hajlamú, akit Holdnak hívtam. Azt akarta volna, hogy rajzművész legyen belőlem.
- Tud rajzolni? – ezen nevetett egyet.
- Persze, mindenki tud. Legfeljebb nem jól.
- Hú, akkor én is tudok! – mutatta föl nagybüszkén egyik irka-firkáját Mr. Muscle.
- Akkor újra megkérdezem, másképp: jól rajzol? – kérdeztem, mintha egy ostobának beszéltem volna.
- Igen. Úgyvélem.
- Ez egy marha. Minek jöttem be? – kérdezte José, de nem figyeltem rá.
- Komoly. És a többi kettő?
- A harmadik az ilyen nagyon csak mások boldogságával törődő, George, a negyedik pedig egy lusta disznó, akit Lajhárnak hívtam. Ez az utóbbi kettő hamarabb eltűnt, mint Napóleon, és Hold.
Boldog voltam, hogy végre van, aki megért, és hogy nem vagyok egyedül ezzel a személyiségtöbblettel.
- De aztán rá kellett jönnöm, hogy el kell hagynom mindezt az álomvilágot, és rendes utakon járni.
Minhárman ledöbbentek velem együtt ezen a mondaton.
- Ez nem álom! Ők a valóság! – muattam legjobb barátaimra. Nem tudtam hinni neki, akámenyire is akartam. Nem tudtam kimondani, hogy ők nem valódiak, mert nem úgy volt!
- Nekem is sok időbe telt, míg sikerült elfogadnom.
Sírástól fátyolos tekintettel néztem azt a három személyt, aki mindig mellettem volt. Akik segítettek. Kihúztak a bajból, és mindig ott  voltak, ha kellettek.
- A felismerés ott kezdődik, hogy elmondod, mikor kezdted el látni őket.
- Tíz éve.
- Tíz év? – hüledezett – Az nagyon sok idő.
- Akkor értheti, miért ragaszkodom hozzájuk... annyira! – szipogtam – Olyan sok ideje már hogy mindig mellettem állnak, és most két nap ismerettség után valaki azt mondja, mondjak le három tíz éves barátságról...
- Tudtam, hogy úgyis meghalunk! – mondta José.
- Remélem, nem akarsz elhagyni minket, Tatsuya, hisz olyan jó barátok voltunk eddig. – mondta sírva Mika.
- Fogsz hiányozni. – lett érzékeny Mr. Muscle is – Sosem felejtelek el.
Ezután Mr. Muscle belefújta taknyos orrát Joséba, akitől kapott egy hatalmas maflást.
Elnevettem rajtuk magam.
- Nem. Ez nem megy! Doki! – bújtam oda hozzá sírva, mint egy kisgyerek, s ő nem bánta, hanem átölelt.
- Nem is kell most még. Szép fokozatosan. Meglátod, nem fognak eltűnni, ők mind a te részeid.
Hálás voltam, amiért nem tolt el magától. Ő volt az egyetlen, a három jómadáron kívül, akivel ezt megtehettem.
- Mi történt tíz éve? – kérdezte meg végül a doki.
- El... vál...tak... a ...szüleim... – mondtam sírástól elcsukló hangon.
- Ez szörnyű. És még csak most küldtek el pszichológushoz? Már akkor járnod kellett volna.
- Jáá..áártam. De... nem... segített...
- Az a nő a kajáláson kívül semmihez sem értett, persze a kajáláson kívül. – mondta Mr. Muscle.
Ekkor berontott a szobába egy nagydarab gyerek.
- Essünk hamar túl ezen, maga szamár, hadd menjek haza sörözni. – mondta, majd észrevett – Ki ez a rinyáló?
- De egy bunkó gyerek! – szólta le Mika.
- És hol van a megbocsátós duma? – kérdezte José.
- Először meg kell bánnod a bűneidet. – világosította fel őt az arkangyal.
- Hiro, menj ki, várj a sorodra türelmesen, és ne bántsd a másikat. Szóval se. – küldte ki a doki.
- Nem, megyek. – mondtam, s fölálltam, elővettem zsebemből egy zsepit, megtöröltem vele az arcom, és intettem a többieknek, hogy megyünk – Viszlát.
- Viszlát. Akkor, Hiro, gyere, ülj csak le. – hallottam, hogy a doki invitálja, majd elmentünk a többiekkel.
Persze, senkinek sincs rám ideje. Megszoktam már.
- Ne aggódjatok, srácok. Sose foglak titeket elküldeni, vagy elfelejteni.
- Úgy van! Az az ember nem is szeret téged! Csak teher vagy neki! – mondta José.
- Csak mi szeretünk igazán téged, senki más! – így Michael.
Egyedül Mr. Muscle, a nagyszájú volt most csak csöndben.
- Mi bánt? – kérdeztem meg.
- Egy gondolat bánt engemet, hogy ki vakarja meg a seggemet? – ezen mind nevettünk.
Aztán észrevettem, hogy a nagy siettségben bent hagytam a kabátomat a teremben. Jézusom, most mi tévő legyek? Nem mehetek be érte! Az a nagydarab gyerek le fog szólni.
Ekkor egy ember érkezett, fehér lovon, kék kalappal, azon egy fehér tollal. Kék dolmányán rengeteg kitüntetés díszelgett. Olyan daliás, és bátor kiállású volt... amíg le nem szállt a lováról.
- Te csak a doki személyisége, Napóleon lehetsz. – állapítottam meg.
- Úgy van, Tatsuya. A doki küldött, hogy segítsek visszaszerezni az elkobzott kabátodat! – tisztelgett az alacsony emberke.
- Ha közbeszólhatok... nem lett elkobozva, csak Tatsuya ott felejtette. – mondta Mika, de erre Napóleon leüvöltötte a fejét:
- Kuss! Nem kérdeztem! A lényeg, hogy kell az a kabát, még az életünk árán is! Megértették, katonák?
Mi haptákba vágtuk magunkat:
- Igen, Uram!
- Akkor rohaaaaam! – azzal megindultunk a véres csata... helyett a kabátomért.
Berontottam a terembe.
- Itthagytam a kabátomat. – mondtam, de láttam, hogy a nagydarab fickó rajta ül – Szállj le róla!
- És mi lesz, ha nem, kis ember? – vigyorgott rám az otromba pofájával, amitől kicsit megijedtem, de hamar összeszedtem a bátorságom.
- Nem kell leszólni a kisebbeket! Mi is érünk annyit, mint a nagyobbak! – az fölállt a székről, és az öklét muatta felém.
- Tűnj el, te pondró, különben...
- Te egy fejjel magasabb vagy nálam, - mondtam, fölmérve az ellenfelet – de ezen könnyen segíthetünk.
Azzal a nyakamon végighúztam az ujjam, jelezve, hogy feltett szándékom, hogy az a fej lekerüljön a nyakáról.
- Na mostmár aztán elég legyen, törpe, ne húzz ujjat velem! – készült az ütésre.
- Csak a szád nagy! – mondtam, mire felém lódította a kezét... amiben ott volt a kabátom.
- Nesze.
- Köszönöm. – mondtam, és távoztam, de még az ajtóból visszaszóltam – Magának is kösz, doki.
Mostmár elégedetten ballagtam hazafelé.
- Tök jó voltál, Tatsuya! Megmutattad neki! – dicsért Mika.
- Szép munka, közlegény. A további viszont látásra. – szállt föl lovára Napóleon, majd tisztelgett, és elvágtatott.
Este megint beszéltem telefonon a dokival, mostmár normális időpontban, aki – bár háromtól kezdődött a munka kezdési időpontja – kettő órára beinvitált egy újabb beszélgetésre másnap.
Az az nap nagyon jól telt. Összeismerkedtünk Hiroval, akiről kiderült, hogy valójában nagyon jófej, csak az apja nagyon agresszív, és miatta volt ő is olyan. Aztán barátok lettünk, és nem nevetett ki, mikor bemutattam neki Josét, Mikát, és Mr. Musclet. Csak egy évvel járt fölöttem. Elég rosszul ment neki a matek, ezért megbeszéltük, hogy valamikor leülünk matekozni. Mesélt ő is rengeteg viccet, amit Mr. Muscle nagyra értékelt.
- Tök jó, hogy te is csütörtökre vagy kiírva Taro dokihoz. – mondta.
- Én minden nap szoktam menni.
- Azt meg hogy? Általában a pszichológusok egy kölyökkel egy héten egyszer foglalkoznak.
Nem értettem. Ennyire súlyos volna a helyzetem, hogy minden nap enged beszélni?
- Olyan kedves szerintem. – folytattam a témát.
- Aha, tényleg jófej. Képzeld, ő az egyetlen felnőtt, aki csak leszól, ha káromkodok. A tanároktól intőt kapok, a szüleimtől meg nyaklevest, tőle meg csak szóbeli figyelmeztetést. De már az se kell, mert már kezdek a hatására leszokni róla. Meg a piálásról is. – mesélte, mire elmosolyodtam.
- Velem meg tudod, mi volt? Felhívtam éjfélkor, és még csak le se szidott.
- Felhívtad? Tudod a telefonszámát? – hüledezett.
- Igen... – mondtam volna, de nem hagyta befejezni:
- Az otthonit?
- Igen... mert neked nem adta meg? – most rajtam volt a csodálkozás sora.
- Nem. Csak a munkahelyijét. Azt meg szinte mindig más veszi föl. Azért nekem gyanús, hogy ennyit foglalkozik veled.
- My name is Bond. James Bond. – szólalt meg Mr. Musce.
Ekkor észrevettem, hogy Mika, és José eltűntek. Nem szoktak csak úgy kérdezés nélkül elmenni.
- Mika és José nincs itt. – estem kétségbe, majd kiabálni kezdtem utánuk.
- Nézzük meg kint a fagyisnál. Biztos oda mentek. – javasolta Hiro, amit nem hittem, de azért bólintottam, s elmentünk.
Aztán Mr. Muscle rákezdett a Family Frost-os kocsi dallamán énekelni:
- Szólj anyádnak, hozzon pénzt!

Megmosolyogtam. Tényleg nem voltak ott, ahogy sejtettem, de ha már ott voltunk, vettünk egy-egy jégkrémet, majd visszamentünk a suliba, és kidumáltuk a csajokat. Kicsit zavarban voltam, mert nem igazán tudtam, melyik lány is tetszik nekem.
Órák után aztán elköszöntem Hirotól jó hétvégét kívántam neki, ő viszont, és mehettem a dokihoz. Jó sokat késett ezúttal, láttam az arcán, hogy futott.
- Bocsi, Tatsuya, sokat vártál? – kérdzte aggódva.
- Nem, Mr. Muscle-lal kő-papír-ollóztunk.
- Értem. És a többiek?
Elkezdtem szipogni.
- Nem találom őket. Elvesztettem. – kezdtem volna sírni, de megint megjelent Napóleon.
- Egy katona sosem sír, úgyhogy hagyja abba, értette?
- Értettem, Uram! – vágtam haptákba magam.
- Ez meg mi volt? – értetlenkedett a doki.
- Hát Napóleon! Visszatért.
- De már megyek is, közlegény, és ne sírjon, mert az nem való egy katonához, megértette?
- Igenis, megértettem. – aztán bólintott, s megint eltűnt.
- Akkor, gyertek be, nem érdekes, hányan vagytok. – nyitotta az ajtót.
- Csak én, meg Mr. Muscle. Azt hittem, Napóleont maga is látja! Hisz ő a maga személyisége!
- Már régóta nem látom, Tatsuya, ő ismét... a részem lett.
- De... akkor... nem maga küldte utánam, hogy segítsen?
- Nem, Tatsuya.
- Nem érdekes. Mert már nem fogom őt látni soha. Sem őt, sem Mikát, sem Josét. Jól mondta, doki. – mentünk be.
- És Mr. Muscle?
- Ő marad, örökre. – mosolyogtam.
- Juhéjj!!! Dance! – kezdte dúdolni az egyik K&H-s reklámot, közben rá táncolva.
Addig mi csak csendben álltunk a teremben. A dokin még rajta volt a kabát, meg a sál.
- Nem sül meg? – kérdeztem.
Ő észbe kapott, s levette azokat a ruhadarabokat. Ma egy sötétkék cápás póló volt rajta, meg felirat, amiről nem tudtam, mi lehet, mert külföldiül volt, egy terepszínű nadrág, fekete sportcipővel..
- Akarsz beszélni a szüleidről?
- Nem, én inkább arra volnék kiváncsi, miért vagyok én más, mint a többi betege.
- Tatsuya, nincs két egyforma ember...
- Én nem erről beszéltem! – vágtam bele a szavába, amiért Mika biztos leszólt volna, ha itt lett volna – Hanem arról például, hogy megadja nekem az otthoni számát, minden nap beszél velem, még a munkaidején kívül is, amikor csak szeretném.
- Butaság, mindenkitől megkérdezem!
- Akkor Hirotól miért nem? Akkor ő a kivételezett? Mondja már meg az igazat, az istenit! – üvöltöttem.
Ő egy székre roskadt, s kezébe temette arcát. Jézusom, nem akartam így megsérteni!
Odamentem hozzá, leültem egy mellette lévő székre, s átöleltem. Éreztem rajta, hogy legszívesebben sírna.
- Sajnálom, nem akartam. – mondtam ki az első értelmes dolgot, ami eszembe jutott.
- Fel kéne mondanom! Nem szabadna, hogy ennyire vonzódjak egy beteghez.
Nem tudtam, miért de egyszerűen felgyorsult a szívverésem. Vonzódni... Ez úgy hangzott, mint egy szerelmi vallomás. De az nem létezik, hogy ő... nekem... hisz’...én is... meg ő is...
- Majd elmegyek az esküvőtökre. Remélem te leszel hosszú, fehér ruhában! – mulatott Mr. Muscle nem jókor.
- Nyakadra lépek! Ilyen hülyeséget mondani!
Erre a doki megcsókolt. Most... ilyenkor mit kell csinálnom? Mi van? Remélem, nem szúrok el semmit. Próbálom utánozni, nem tudom, mennyire megy...
Aztán abbahagyta.
- Sajnálom. – mondta.
- Ugyan. Én sajnálom, ha nem éppen olyan volt, mint szerette volna. Most csináltam ilyet először, és nem tudtam... érti...?
- Értem, persze, de szerintem nagyonis jó volt ahhoz képest. Bár nem értem, miért tegezel egyszer, másszor meg magázol.
- Miről beszél, én mindig is magáztam... ja! Az!
Amit Mr. Muscle-nak mondtam... de ezt inkább nem mondom neki, mert a végén megsértődne, vagy ilyesmi.
- Akkor tegezhetlek? – ezen elmosolyodott.
- Sőt, megkérlek rá.
- Jajj, kérek egy zsepit! Ez egy brazil szappanopera! Mindjárt sírok!
- Néha meg tudnám fojtani azt a dilinyóst ott hátul. – mondtam Mr. Muscle-ra mutatva.
- Láttál már egyáltalán brazil szappanoperát? Azok arról szólnak, hogy ez meg az megcsalja a nőjét vagy férjét ezzel meg azzal.
- Hallotta?...d. – tettem hozzá utólag.
Ő bólogatott, majd megcsókolt. Végre már úgy nagyjából tudtam, mit kellett csinálni, és nem éreztem magam olyan bénának. Ez a csók sokkal hosszabb volt, mint az előbbi. Aztán hátraszólt a dilisnek:
- Ne bámulj már, annyira zavaró, inkább menjél WC-t pucolni!
- Egy pszichológusnak nem kéne a beteg lelkébe taposnia! Most én... MEGSÉRTŐDEM! Megyek, megmondalak anyunak!
Erre a doki lemondóan sóhajtott.
- Mi baj? – kérdeztem aggódva.
- Nemsokára jön a következő beteg.
- Hát... jó... Mármint nem jó, illetve, lehet, hogy lassan engem is hiányolnak otthon. Azt hiszem, elszállingózok lassan én is. – álltam föl, s már a cuccaimért mentem volna, de a doki visszahúzott az ölébe.
- Ne siess annyira, még van egy kis időnk. – mondta, s közben átkarolt.
Én pedig rátettem a kezeimet az engem karolókra. Jól esett, hogy így voltunk.
- Szeretlek. – mondtam a dokinak.
- Én is téged. Az első pillanattól, hogy megláttalak. – ebbe belepirultam.
Akkor még szerintem el se tudtam volna képzelni, hogy szeressem. Mennyire nem akartam hozzá elmenni.
Nem tudtam, mennyi idő telt el így. Kopogtattak.
- Mostmár azt hiszem, tényleg megyek. – mondtam, s fölálltam, táska, kabát, és indultam – Szia, ha hazaértél... – azt akartam mondani, hogy hívjon fel, de inkább nem akartam olyannak tűnni, mint egy szerelmes liba – nézd meg, mikor lenne jó legközelebbi órára.
- Most is... meg tudom nézni, ha érdekel...hétfő öt óra, de hétvégén nem dolgozom...
- Erről majd még beszélünk. Szia. – mondtam, s kimentem az ajtón.
Mr. Muscle? Biztos a klotyóban van, ahogy a doki mondta neki. Megnéztem, de nincs ott. Akkor hol lehet? Lehet, ő is itt hagyott? De... én... nem akarom, hogy elmenjen... még szükségem van rá... Na jó, fel a fejjel, otthon lesz. Előbb elindult igen. Ez lehet a magyarzázat. Elköszöntem a portás nénitől, de őt otthon sem találtam. Aztán észrevettem, hogy csörög a telefonom. A doki volt az.
- Szia. Képzeld, Mr. Muscle...
- Velem van, azért hívlak. Gondoltam, hiányolod, ezért gondoltam, megmondom, hogy ne aggódj miatta.
- Köszi. Azt hittem, már őt is elvesztem!
- Te mondtad, hogy örökre marad. És a többiek sem vesztek el. Gondolj csak a fizikai törvényre: Az anyag nem vész el, csak átalakul. – elmosolyodtam.
Aztán köszöntünk, és letettük. A hétvégét együtt töltöttük. Moziztunk, kártyáztunk, megismertem a barátait, leves helyett sikerült főzeléket csinálnunk, de nem volt baj, mert úgy is jó volt. Addig minden, amig vele lehettem. A szüleim persze nem tudták, hogy több is van köztünk, mint puszta orvos-beteg kapcsolat. Azt mondtam, hogy baráti körrel vagyok. A hétvége folyamán Hiro is fölhívott, hogy matekozzunk, meg utána mulassunk egy picit. Még időben szóltam neki, hogy ne igyon túl sokat a borból...
Ilyen egy igazi happy end! Bár Mikát, és Josét elvesztettem, Mr. Muscle, akit legjobban szerettem, megmaradt nekem, és boldogít engem is, és a szerelmemet is az ostoba vicceivel, van egy csomó barátom, és senki nem tart flúgosnak. Lehetnék ennél boldogabb?

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.