Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy robot fájdalma

2010.04.29

Egy robot “fájdalma”

Robot? Meglehetősen kevéssé takarja a szó, valójában mi is vagyok. Én azt mondanám, hogy egy intelligens, programozható humanoid gépezet vagyok. A megnevezésem K-28-béta. Rendeltetésem: műtő segéd. Programozóm, Dr. Freud belémtáplálta az összes parancsot, a szerszámok és szervek neveit, mindent, amit csak egy orvosnak tudni érdemes. Dr. Tamara Wong műtősegédje vagyok.

Jó vele dolgozni, mert intelligens nő. Úgymond hálás vagyok neki, hogy nem kezel úgy, mint egy embertársát, és nem ringat hamis illúzióba, hogy ember lehetek egy napon, mint Pinokkio, a fabábú. Az csak egy mese, nem a valóság. Belőlem sose lesz ember. De nem is akarok az lenni. Érzelmek nélkül a világ egyszerűbbnek tűnik. A doktornő gyakran mondja nekem: “Ezt te nem értheted, neked nincsenek érzelmeid”. És olyankor nem tud 100%-osan teljesíteni. Ami szerintem nagy hátrány, mivel azt táplálták belém, hogy mindig a lehető legjobb munkákat adjam ki a kezemből. Viszont a doktornő, ha olyan… boldog, akkor tudd 100%-nál magasabb hatásfokon is dolgozni. Ez nekem sose menne, de nem bánom. Eredményesebbnek vélem a folyamatos teljesítőképességet, mint az ingadozót.

Sokat beszélgetünk a doktornővel. Vagyis… inkább ő beszél. Nekem nincs különösebben mondani valóm. Ő is azt mondta, jó velem dolgozni, mert az emberekben állandóan csalódnia kell (ezt az érzelmet még nem sikerült a saját gépnyelvemre még egészen lefordítanom), mert mindig kibeszélik a háta mögött, nem oszthatja meg a titkait, csak velem. És olyankor megkönnyebbül. Tudja rólam, hogyha parancsot ad, hogy ne mondjam el senkinek, én biztosan nem mondom el senkinek, még neki sem. Ahhoz pedig, hogy újraírják ezt a parancsomat, nagyon de nagyon kell érteni a kibernetikához, hackeléshez, és a többihez, amivel nem kívánom leterhelni az olvasót.

Tamarának nem csak azért nehéz, mert vannak érzelmei, hanem azért is, mert ő dönthet. Ez is egy azok közül a dolgok közül, amire én alkalmatlan vagyok. A döntésnél fennáll, hogy 50%, hogy úgy a jó, 50%, hogy a másik döntés lenne a helyes, és mint már említettem, én csak a 100%-ra  törekszem. Eddig sosem hibáztam. Ha mégis azt tenném, nem tudnék érte felelősséget vállalni, ahogy a doktornő mondta.

Egy éjjel még a kórházban dolgoztam. Regisztrációs munka, amit az emberek többsége – legjobb tudomásom szerint – utál. Nekem testhezálló feladat. Egyszercsak halk kopogást hallottam. Kinéztem a folyosóra, de ott nem láttam senkit. Az ajtó mögé bújt, de túl későn reagáltam, mert sikerült kikapcsolnia.

Mikor újra bekapcsolt, egy laboratóriumban voltunk. Nem volt túl sok fényforrás, például egyetlen ablak sem volt a helységben. Most jobban megnéztem elrablómat: fiatal férfi, sötét, tarkóig érő egyenes hajjal, fehér köpenyben és szemvédő szemüvegben.

Egy székbe voltam ültetve. Nem volt semmi, ami ott tarthatott volna. Gondoltam, simán visszamegyek a kórházba. Hát nem. A labor ajtajában megálltam. Próbáltam mozdítani a lábam, de nem ment. Láttam, hogy a férfi kezében egy kapcsoló volt. Nyomva tartott rajta egy gombot.

-          Egy chipet szereltem a lábadba, amit ha aktiválok ezzel a gombbal, kikapcsolja az összes mozgató áramkört a lábaidban. Nem tudsz kimenni. Úgyhogy vagy segítesz nekem, robot, vagy itt maradsz.

-          Nem magának tartozom engedelmességgel, hanem Dr. Wongnak.

-          Na ne mondd. És ha végzek a jó doktornővel?

-          Nem teheti.

-          Mert? Mivel akadályozol meg? Lecelluxozom a gombot, és máris mozgásképtelen vagy.

Igaza volt. A doktornőt minden erőmmel meg kellett védenem.

-          Rendben, segítek. Csak akkor ne bántsa őt.

-          Oh, milyen romantikus, egy szerelmes robot. – mondta ironikusan.

Én figyelmen kívül hagytam a megjegyzést, úgyis tudtam, hogy nem volt igaza. Nekem nincsenek érzelmeim.

-          Rendben, becsület szavamat adom, hogy nem bántom a doktornőt. – engedte el a gombot.

Onnantól kezdve neki dolgoztam. Egyszer sikerült írnom a doktornőnek. Bár nem tudtam, hol lehetek pontosan, és azt sem tudtam, hogy megkapta-e az elektronikus üzenetemet.

Mindennek csak bizonyos részét csináltam meg, úgyhogy nem tudtam, pontosan mire volt való a teljes egész, de nem is érdekelt. Csak az volt a fontos, hogy a doktornőnek baja ne essék. Mindenesetre azt tudtam, hogy valami sötét dolgot művelt a háttérben a fogvatartóm.

Két hónappal a levél küldése után rendőrök lepték el a labort. Mindkettőnket lefogtak. Dr. Wong utoljára jött be.

-          Ő az. – mutatott rám – K-28-béta. Ő az én segédem.

Ekkor elengedtek, s a doktornő rámmosolygott.

-          K-28-béta, örülök, hogy végre megtaláltalak.

Éreztem, hogy amikor ezt mondta, valami meghibásodott bennem. Nem tudom, mi, nem is találtam fontosnak.

-          Aggódott értem, Tamara? – kérdeztem.

-          Azt azért túlzás lenne állítanom. Csak tudod, drága mulatság lett volna, ha vennem kell egy másikat.

A valami rövidzárlatot okozott egy főáramköremben, így leállt az egész rendszer. Kicserélték a memóriaegységemet, és kivették  a lábamból a chipet, és újra úgy tudtam működni, mint régen. Bár arról a kis meghibásodásról, ami azóta sem múlt el, nem szóltam senkinek. Még mindig éreztem. De nem befolyásolta a hatáékonyságomat, ezért hagytam. Ez az én sajátosságom, ami semelyik másikban nem lesz meg. Csakis bennem. Még akkor is, amikor az általam annyira védett doktornő egyszer meghal.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

A tudat peremén irodalmi pályázat

(Pintér Sándor, 2010.11.11 23:07)

Üdvözöllek!
Pintér Sándor vagyok a ezoteriaoldal.hu szerkesztője. Ezen az oldalon hirdettem meg egy irodalmi pályázatot a fent említett címmel. Szeretettel hívlak meg erre a pályázatra! Az alábbi linken megtalálsz minden részletet!

http://www.ezoteriaoldal.hu/oldal/a-tudat-peremen