Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Önző

2008.01.19

Az Önző

Ezek csak tárgyak csupán itt körülöttem. Itt a szobámban, ahonnan írok. Az ablak, amiből a csillagtalan, szomorú égboltot nézem, a kacatjaim a polcon, amiket úgy imádok, a könyveim, rajzaim, ruháim, ékszereim, amiket egy ideig nem hordhatok...
Egy emberi élet viszon többet ér, mint bármi más. Egy lélek, ki mindig együttérzően néz rám. Szemei, mintha belémlátnának.
Mindenkinek próbálom azt a vidám, mosolygós, optimista, ostoba gyerek látványát kelteni. Mert az vagyok. És sose leszek más. Egy szomorú gyerek, akitől elszakították a legjobb barátját. Eddig ő tartotta előttem a boldogság vékony függönyét, hogy a vidám arcomat legyen erőm mutatni. De most őt eltiltották tőlem. Ki tartja most majd a függönyt szemeim csillagtalan, sötét, szomorú estje előtt, hogy lássam a vidám, napos reggelt?
Az én barátomat, a legjobb barátomat elszakították tőlem.
Nélküle most itt kucorgok, félve az ágyamban, magamhoz szorítva plüssállatomat. Remegek, és rettegek. Talán rám találnak. Gonosz fények, ártó lények. Mert ki tudja pótolni a barátodat?
Csak kuporgok az ágyban, mert aludni nem tudok. Mellettem a rajzok, amit tőle kaptam. Tárgyak azok is. Mik rá emlékeztetnek. Az elszakított barátomra.

És önző vagyok. Mert azt akarom, hogy lehessen barátom.

Pedig nekem nem lehet. Mert kölyök vagyok. Egy önző kölyök. Aki plüssállatát magához szorítva próbál csendben elaludni, de nem tud. Körülnézek, fülelek, ki hallja a gondolataimat? Gondolatban segítségért kiáltok. Mint fehér törpenyúl, ha az anyja egyedülhagyja. De szólni nem tud. Mert nyúl. Gyáva nyúl. Önző nyúl.
Gép előtt ülök, gépelem a sorokat, siratom az elvesztett barátomat. Aki úgy elfogadott ahogy vagyok, és mindent elmondhattam neki. A szomorúságomat egy legyintéssel elűzte.
S én újra mosolyogtam.
Mert egy ilyen fura szerzetet, fura írással, fura stílussal, ki tudna elfogadni? Egy ilyen önzőt?
Ő igen. Az egyetlen barátom. Akit elvettek tőlem. Egyetlen emléket, ami hozzá fűzött – kék nyaklánc, amit mindig a nyakamban hordtam. Mert tőle kaptam – elszakították.
Csöndben sírok az emléke után, e csendes éjféltájt.
De holnap vár az iskola újra, ahol mindenki – mint hülyére – néz rám.
Egyetlen igazi barátom sincsen, akinek mindent elmondhatok. Akinek a vállán kisírhatnám magamat. Pedig én ezt akarom. Sírni, s nevetni együtt vele. Az én elvesztett, egyetlen, igazi barátommal.

Ezért vagyok Én: Az Önző.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.